Give Me Louis!

Boldog Születésnapot Rora szívem <3

És Kyra örülök neked :D

1. Levél

Bizakodni a fényben és hitben?

Csak sötétség van a szívemben.

Pedig hinni szeretnék újból,

s olyan erősen, mint akkor hittem.

Alkonyati templom homályában

elülni öreg templompadon

májusesti litániákon

s énekelni rekedten is,

bízva abban: csoda esik

s lelkemben is több lesz a fény,

több lesz a kedv, több a remény.

(Sulyok Vince)

Liam hangjára ébredtem, úgy üvöltött, hogy kifordultam az ágyból is, és elterültem a földön. Nyöszörögve húztam magamra a takarót és összegömbölyödtem benne, így nem nézhettem ki nagyobbnak, mint egy nagyobb autó kereke. Ebben az is közrejátszott, hogy csak 160 cm voltam, kb mindenki nagyobb nálam, Liam meg a 180cmjével rendesen fölém is magasodott.

- Hé!! Nem szórakozom! – Rántotta le rólam a takarót, mire behúzva fülem-farkam, felálltam. Ő a szokásos lenéző pillantással végigmért majd hátra fordult az asztal felé.

- Akkor… mosandó, a nyári sulim feladatai, az ásó, anya kérte, hogy ültessem el a bazsalikomot a kertben, és a cipőm, kiszakadt – Szépen adogatta a kezembe, kisebb tornyot felhalmozva a szennyest meg a többit. A szüleink elutaztak, így egyedül maradtam vele, amit nem nagyon sajnáltam, csak bántott, hogy mindent én csinálok, míg ő mulat, de nem szóltam, csak bólintottam, mire ő a szájam szélébe csókolt. És megint összezavart ezzel az egyszerű tettel. Az előbb még nem volt ilyen… de mindegy. Kimentem, megreggeliztem, próbáltam elkerülni a bátyám vagy… fogalmam sincs, minek hívjam, de behúzva a fejem rohantam el a fürdőbe és a ruhákat bepakoltam szín szerint a mosógépbe, majd beállítottam a hőfokot és az időt, elindítottam. Visszamenve szereztem egy könyvet, és visszamentem, ráültem a gépre, mert úgy mosott, hogy mindig elmászott, és ha kiszakadt volna belőle a cső, a víz elárasztotta volna a szobát. Olvastam egy órát, majd mikor végzett a mosógép kiteregettem a kertben.

Elástam a növényeket, megöntöztem a többit, elmentem bevásárolni, majd nekiálltam a házijának. Mivel ő két évvel volt idősebb nálam, és én csináltam a háziját, már jártas voltam a tizenharmadikosok tananyagában is, a tizenkettediket pedig múlt évben vettem, mikor tízedikesként is helyette tanultam. Mikor végeztem még hamar megvarrtam a foci cipőjét, majd arra jutottam, hogy mára végeztem, és kiosontam szép csendben. Gondoltam, lemászom a partra, de fentről láttam, hogy ott vannak Liamék… fura, azt se hallottam, hogy elment otthonról. Leültem, lelógattam a lábam és néztem őket egy ideig csendben. Pillantásom sorra vette a kócos fejeket.

Először Zaynt láttam meg, éppen egy késsel próbálta eltalálni a kidőlt fát nem messze tőlük, ahogy összpontosított kidugta a nyelve hegyét. Aztán Liamet, aki karba font kézzel állt egy nagyobb kövön és szokásos komor tekintettel figyelte a műveletet. Utána a bongyori Hazza jött, aki egy fürdőalsóban rázta éppen meg magát, a vízcseppek szanaszét szálltak. Gyönyörű volt, és a szívem, ahogy szokott, hevesen kezdte verni bordáimat, mintha ki akart volna törni, hogy hozzá rohanjon, az ő szívéhez. Úgy, hogy ne tudja meg, én vagyok a haverja béna féltesója, akit mindannyian futárnak meg cselédnek használnak. És ne ítéljen el azért, mert fiúként szeretem őt. Ha csak a szívem vonulna elé, nem látná, kié, meghallgatná a szép szavakat, akkor talán szeretne és hasonló szép szóval válaszolna. De így esélyem sincs. Csak távolról csodáltam kockás felsőtestét, izmos karjait, gyönyörű hátát. Nekem ez jutott. Néha még örültem is, hogy Liam ugráltat, mert a közelükben lehettem.

Aztán Niallre néztem, aki éppen engem nézett. Elpirultam, tuti látta, hogy bámulom a haverját. Barátságosan mosolyodott el és köszönés képen bólintott, mire csak visszabólintottam és integettem egy kicsit. Szomorúan sóhajtva álltam fel és indultam vissza a szűk utcákon, ujjaimat a falon húztam, halkan énekelgettem valamit, míg el nem értem a kis templomhoz. Elgondolkodva álltam meg előtte. Eléggé megviselt volt, de szerettem bent ülni. Na, nem mintha hívő lettem volna, csak a pap, Pietro jó barátom volt. Neki bármit elmondhattam. Számat rágtam egy kicsit, majd mégis bementem.

Hűvös volt és öregség szag, félhomállyal. Tudtam, hogy nem szabad kiabálni, így csendben haladtam a sorok közt, míg el nem értem az első sort, ahol ült, és lehuppantam mellé.

Azonnal felém fordult, én pedig rámosolyogtam.

- Ciao Louis – Simogatta meg a hajam, mire vállára hajtottam a fejem. Nagyon szerettem őt, és nem féltem, hogy mérges lesz.

- Ciao, atyám – Kuncogtam, mert ez a kettő együtt furán hangzott, ő is mosolygott, éreztem.

- Hogy vagy? – Tudakozta átkarolva vállam, én meg lehunytam a szemem. Imádtam ezt a békét, ami itt várt. Az egyetlen jó ebben a helyben számomra, természetesen Pietron kívül.

- Beteg a szívem – Válaszoltam halkan homlokom még mindig vállán pihentetve. Egy könnycsepp lerohant arcomon és elveszett hajamban, meg az ő ruhájában. Felsóhajtott és kezét arcomra csúsztatva maga felé vonta arcomat.

- Csak adj neki időt, és higgy benne. Egyáltalán beszélsz vele? – Kérdezte, mire bólogattam egy sort. Letörölte a könnyeim és megölelt, én pedig elvesztem karjaiban, arcom a reverendájába temettem. Már két éve szerettem Hazzat és nem tudtam mit tenni ezzel az érzéssel, mert kielégíteni nem lehetett, de figyelmen kívül hagyni sem, és mikor velük voltam, megőrültem, hogy nem simíthatok végig karján és nem bújhatok hozzá. Egy éve mondtam el Pietronak, aki nem ítélt el, sőt, próbált segíteni, mert mielőtt pap lett ő is volt szerelmes és járt is valakivel… csak hát nem fiúval. Meg szerinte Hazza nem is az én súlycsoportom és hagynom kéne. De mondhatjuk a macinak, hogy ne szeresse a mézet? Vagy a nyuszinak, hogy ne egyen répát? Hát az én szívemnek meg nem lehet mondani, hogy ne szeresse az olajbarna bőrű Hazzát.

Homlokon csókolt és még simogatta egy ideig hajam, majd eltolt magától.

- És Liam még… - Tette fel tapintatosan a kérdést én meg szemlesütve bólintottam.

- Na ez viszont nagyon nem helyes! – Gurult dühbe. Ilyenkor úgy érzem folyton, mintha sarokba lennék szorítva, sőt, veszélybe lennék, kicsit féltem is.

- Atyám, Liam nem a testvérem – Mosolyogtam szemébe nézve, ő felpattant és a pad szélére csapott.

- De te nem akarod, és ez a lényeg! – Erre nem tudtam mit mondani, csak lehajtottam a fejem és bűnbánóan meredtem magam elé, nem mintha hibás lettem volna. Vagyis de. Mert nem löktem el magamtól Liamet mindig, mikor csókot lehelt ajkaimra, de teljesen megzavart, amiket csinált és nem tudtam, mit tehetnék, hiszen anya csak nyár végén jön haza és… nem kéne kihúznom a gyufát. Pietro le fel járt és idegesen motyogott maga elé valamit.

- Márpedig annál jobb, minél kevesebbet vagy otthon… mondjuk, állj be ministránsnak – Akkorára tátottam a számat, hogy simán befért volna az öklöm, köpni-nyelni nem tudtam.

- Ugyan atyám, hiszen tudja, hogy ateista vagyok, nem lenne helyes – Ráztam fejet, mire közelebb hajolt.

- Fiam és én mégis mi vagyok? – Morogta halkan.

- De fizetek is érte, és nem kell sok dolgot csinálnod, kérlek… szeretném, ha mellettem lennél – Felsóhajtottam. A gondolat, hogy a forró időket egy ilyen hűvös helyen töltsem, Pietro társaságában nagyon vonzott, és végül is miért ne.

- Rendben, segítek.

_____

Hogy itt kezdődtek-e a bajok, a szakadások mindkettőjük fejében, nem tudom, csak azt, hogy ha Isten tényleg abban a templomban lett volna aznap délelőtt, a papnak egy hang se jött volna ki a torkán, és Louis fájó szívvel, de ép elmével távozott volna.

Claudio C.

Na meg is hoztam, bocsánat, csak sokat piszkálódtam rajta, ez most elég bonyolult sztori lesz, de remélem, a tanár úr majd vezet titeket ;)

A képekért elnézést, szétrázta :(

A Kézirat

Helló!

Hadd mutatkozzam be, Claudio Caldieri vagyok. Ebben a déli olasz kisvárosban tanítok. Elbűvölő hely ez, egy szakadék szélén áll a város, fallal van körülvéve, a házak olyan közel vannak egymáshoz, hogy autóval nem lehet bejönni, és háromnál több ember nem fér el egymás mellett. Nincsenek modern házak, csak középkoriak, esetleg kicsit későbbről. Mindig meleg van, télen nem sokszor esik a hó, és a hőmérséklet is ritkán esik mínusz alá. Csendes hely, távol a zajtól, van tengerpart, ha valaki lemászik, de gyönyörű a part, nincsenek sziklák lent, csak barlangok. Itt az emberek nem hazudoznak egymásnak, hiszen hamar kitudódik minden, és mindenki képben van mindenkinek a történetével.

Most persze kérdezheted, hogy mit beszélek én itt össze-vissza, nem is kérdeztél semmit, nem is érdekel, fogalmad sincs, miért vagy itt. Hát… gondoltam, elmesélek neked valamit, ami ebben a kisvárosban történt meg. Öt fiatal fiú volt benne és férfi. Az egyik srácot Hazzanek hívták, mindenki tudta az eredeti nevét egyszer régen, de elfelejtettük, bevallom, már a naplóba is Hazzának írtam… Tizennyolc éves volt akkoriban, barna fürtökkel, angyali mosollyal, nem volt rossz tanuló, sőt, úgy volt osztályelső, hogy alig tanult valamit, egyszerűen szívta magába a tudást órán, és ennyi elég is volt neki. A második Louis, csak tizenhét volt, Angliában született, de a szülei egy éves korában meghaltak, és olasz nagybátyjához és nagynénjéhez került, így velünk nőtt fel. Igazi kis kajla volt, imádott homokvárat építeni… nem is tudom… mintha soha nem nőtt volna fel. Naiv volt a végtelenségig, és kedves, udvarias, de kisfiú, nem tudok jobb szót rá. Ezért is volt nagyon nagy kár, hogy összekerült a harmadik fiúval, Liammel. Őt Louis nagynénje fogadta örökbe, mielőtt hozzáment volna a nagybátyjához, így nem voltak vérrokonok. Ezt a fiú ki is használta, és persze Louis végtelen befolyásolhatóságát, és teljesen a hatása alá kerítette a srácot, úgy kezelte, mintha a saját bejáratú szolgája lett volna, de a durvaság mellé gyengédség párosult, és Lout annyira összezavarta ez a kettsősség, hogy nem ellenkezett, sőt, csak a szép maradt meg benne. Niall már egyszerűbb eset volt. ő itt született, történelemből volt fantasztikus, csendes volt, mindig követte a barátait, de nem szólt bele a dolgok alakulásába, boldog volt, hogy velük lehetett. Zayn, az ötödik főkolompos már más tészta volt. Vitte a többieket, bele minden baromságba, és ő is szívesen használta ki Louist, az indokot majd később. Most térjünk át a nagyobb főkolomposokra. Frederico a kisvárosunk legnagyobb házában lakott, volt egy jachtja, és túl sok pénze a túl sok erőszakhoz, ami feszítette belül. Kimondhatatlanul utált mindenkit, aki húsz év alatt volt, de nem mutatta ki, kedves volt, és szépen lassan érte el amit akart. A fiatalok porba döngölését. Az ő teljes ellentettje volt a fiatal pap, az apró templomunk vezetője. Pietro jólelkű volt, mindenkit meghallgatott, mindenkinek tanácsot adott. Ateista volt, és csak azért lett pap, mert nem látott más jelentkezőt a posztra, de nem akarta, hogy a hívők magányosnak, elhagyatottnak érezzék magukat, és azt sem, hogy megtörjön az 500 éves hagyomány, miszerint a városunk egyik lakója lesz a pap. Így papnak tanult értünk és az is lett. Hálával tartozunk neki. Csak sajnos… túlkésőn derült ki az ő titka. Most nem mondanám el, a történetünkből több mint valószínű, hogy kiderül. De nem én fogom elmondani, az nem lenne tisztességes, majd Louis, én meg kiegészítem a végén, ha úgy érzem, valami hiányzik. Igen… legyen így. Remélem, így visszanézve már jobban látni az egésznek a bonyolult vázát, ok-okozat… kérem, ne haragudjanak végül senkire, nem éri meg, megváltoztatni nem lehet, együtt kell élni magunkkal, a tetteinkkel. És a városunk titkával.

Üdvözöllek Monte Castle-ben.

és itt van néhány kép, remélem, majd ha valaki elolvassa, még kivehetőek lesznek a személyek;