Segítsen

Bocsánat, de nagyon megbetegedtem, meg más gondok is akadtak, lehet, ritkábban fog fejezet jönni, hamar meg kéne gyógyulnom :S bocsánat!

 3. Levél

Sötéttel jelöltem mindent,

Ami öl, ami sajog, ami fáj,

Életem térképén elolvadt a hó,

És koromfekete lett a táj.

(Ally Condie)

  Fásult, üveges tekintettel mentem el a paptól, hazamentem, nem tudom, miért, nem akartam látni Liamet, de a lábam mégis oda vitt. Idegennek éreztem magam, vagyis a hely volt ismeretlen, rideg. Nehezen kaptam levegőt, fura, száraz zihálás volt. Betoltam az ajtót, mögötte teljes csend. Viszont mikor becsukódott máris Niall robogott le a lépcsőn.

-          Niall, nem besz… - próbáltam, de fejet rázva került ki.

-         Nem megy, sietek – Vetette hátra válla fölött és otthagyott. levettem a cipőm, beljebb indultam, Zayn a konyhából botladozott ki.

-         Zayn esetleg b…- Be se fejezhettem, neme intett, felkapta a szandálját.

-         Fáradt vagyok – Vetette oda nekem válla fölött és ő is elment. A szorító érzés szívemnél csak erősödött. Teljesen egyedül voltam. Bementem, minden tiszta kupi volt. Mint egy gép, olyan monotonon álltam neki rendet rakni, először a nappaliban. A párnákat visszatettem, a kaját kis seprűvel felszedtem, aztán felmostam. ez történt a konyhában is. Elindultam fölfelé. Éppen időben értem fel, hogy lássam, Hazza félmeztelenül jön ki Liam szobájából, kócos haja mintha belenyúlt volna a kettőhúszba, úgy állt szanaszét. Dermedten dőltem neki a falnak, utat engedve neki, a parkettát nézve. Liam és ő, ő és Liam. Elvette tőlem? Bátyám ki is jött, szórakozottan csapott rá Hazza fenekére, aki nyelvet öltött, majd lement, és hallottam, hogy csapódik az ajtó.

Bátyám nevetgélve nézett utána, majd megfordult. Mintha csak most látott volna meg, döbbenten nézett rám, lehajtottam a fejem. Vállat rándítva ment el mellettem, én pedig akaratlanul fordultam utána.

-         Szeretsz, Liam?- Kérdeztem rá, mire megállt, és csábító mosollyal fordult meg pár pillanat múlva. Lassan lépkedett közelebb, én a falhoz simultam kicsit riadtan. Mikor hozzám ért keze megmarkolta oldalam erősen, mire felszisszentem, fájt. A körmével húzta fel felsőmet, gerincem vonalát követve, majd ujjai hegye bordáimon szántott végig, egészen míg elért kettő közé, és ott erősen nyomta be ujjait. A fájdalomtól felnyögtem, könnybe lábadt a szemem. A heget bántotta, amit az egyik deszka baleseten szereztem, ami után pár hetet a kórházba kellett töltenem. Még mindig rendesen fájt. Közelebb hajolt, orra a fülem előtti részt horzsolta.

-         Kételkedsz bennem? – Érdeklődött csevegő hangnemben, de én éreztem a fenyegetést alatta, na meg még nem vette el az ujjait. Megráztam a fejem, mivel szó nem jött ki kiszáradt ajkaimon. Mosolyogva hajolt közelebb, és vadul mart rá ajkaimra, szinte tépte őket. Fájt, és megpróbáltam eltolni, de nem ment, és csak azt értem el, hogy erősebben harapott meg, vérzett a szám, ekkor lépett el. Teljesen megsemmisülve csúsztam le a földre, mikor elfordult és otthagyott. Remegő ujjaim sajgó számhoz vezettem. Forró folyadékot éreztem, elhúzva a kezem pedig vörösek voltak. fejem a falnak döntöttem és sírva fakadtam. Nem tudtam, mi történik. Én szerettem Liamet, úgy, ahogy csak tudtam, a bátyámként, a barátomnak, ő mégse vett egyikbe se igazán. Lehet, igaza volt a papnak, és én csak egy lábtörlő voltam neki. Feltápászkodtam, elmentem a mosdóba és megmostam a számat, fogat is mostam, lezuhanyoztam, aztán fürdőnadrágban elindultam a várfal felé. lesétáltam a hosszú lépcsősoron, majd leterítettem a törölközőt és felmásztam újra a lépcsőkön. A fal mellett haladtam egyre beljebb, míg el nem értem egy olyan szakaszra, aminek már a széle teljesen a víz fölé magasodott. Közelítettem, lenéztem a semmibe. Magasan voltam, még soha nem ugrottam ilyen távolból. De most. Neki futottam, nagyot ugrottam. Mintha pár pillanatig lebegtem volna, aztán a gravitáció nagyot rántott rajtam, és én csak összehúztam magam, egy gigantikus bombában csobbantam be a vízbe. Fájt rendesen, mindenemben megéreztem, de jó volt ez így. Mikor leértem a fenékre nagyot rúgtam, és zihálva buktam ki a felszínen. Messze voltam a cuccomtól, ráérősen kezdtem el úszni, rendesen vettem a levegőt. Reméltem, hogy a vízben fogok tudni gondolkodni, de nem így lett. Teljesen kiürült a fejem, csak a fájdalom és a düh volt meg bennem, meg a magány érzete. Tényleg mindenki utál. Kimásztam, nem töröltem meg magam, vizesen, kezemben a törölközőmmel és papucsommal, mezítláb indultam el a forró kőlépcsőkön, melyek durván voltak megmunkálva, fájt a lábamnak. A kockakövek sem voltak jobbak. átvágtam a fél városon, míg el nem jutottam a templomig. Tartottam magam, lassan mentem be. Csak a gyümölcsárus néni ült bent, és a pap. Nem törődtem a nővel, előrementem. Lépteim halk, cuppogó hangot adtak a márvány padlón, ahogy nedves talpam hozzá tapadt. Mindenemből csöpögött a sós víz, marta a szemem is. Mikor elértem a paphoz, mintha csak csettintettek volna, összetörve roskadtam térdre, lába elé, fejem térdére hajtottam, és ott folytattam a sírást, ahol abbahagytam legutóbb. Igen, most mindenki mondhatja, hogy bőgőmasina vagyok, gyerünk. De képzeld el, hogy rájössz, hogy mindenki, aki addig körülötted volt, és azt hitted, szeret, utál, kihasznál, és te végig egyedül voltál a végtelen ostobaságodban, vakságban, nem vetted észre, hogy egyedül vagy a tömegben.

  Pietro elvette a törölközőt, hajamat, vállamat, hátamat kezdte megtörölni, ezzel leszedve a sós cseppecskéket, majd finoman simogatott. Fájt mindenem, még soha nem éreztem ennyire árvának magam.

-         Segítsen, kérem… nem akarok egyedül lenni – Suttogtam rekedten a papnak, ruhájába kapaszkodva. Egy ideig csendben volt, majd kicsit lejjebb hajolt, ujjai vizes fürtjeim közé tévedtek, beléjük markolt és feljebb húzta a fejem. Engedelmesen néztem fel rá.

-         Nem leszel fiam, itt leszek mindig. Megmondom, mit kell tenned, de akkor azt csinálod, amit mondok – Megint láttam azt a sötétséget a szemében, ami megijesztett tegnap is, de bólintottam, mire elengedett, és megint csak finoman simogatta hajam, nem tépte vagy húzta.

-         Jól van. Akkor tényleg minden a legnagyobb rendben lesz – Hallottam a hangján, hogy mosolyog és ez megdöbbentett. Nem keltem fel, maradtam a hideg kövön előtte, nézve a padlón táncoló fényeket, melyeket a színes üvegablakokon átsütő nap rajzolt a földre. Volt valakim végre.

Mit gondolsz...?

Na,. mivel ellenvetés nem érkezett... itt a következő rész!

és hozzáteszem, hogy a végéig nem nagyon fog látszani, hogy Larry sztori, de higgyétek el, hogy az lesz :$ addig meg... hát egy sötét történet, remélem, azért tetszeni fog <3

2. Levél

A sóhajország árnyán

Laktam egyedül, árván,

Lelkem mocsár volt, mély magány.

( Edgar Allan Poe)

-         Gyere, meghívlak egy fagyira – Ajánlotta, én meg természetesen boldogan mentem utána. Semmilyen fagyinak nem tudtam ellenállni, már a gondolatára is összefutott a nyál a számban és felkaptam a fejem.

-         Jövök! – Mondtam rögtön és felkaptam a telefonomat. Együtt mentünk a szűk utcákon, nagyjából csendben voltunk, hallgattuk a madarak hangját. Nagyon meleg volt, mindenki fürdőruhában rohangált, rajtam is csak egy fürdőnadrág volt, ellenben Pietron. A fekete meg még szívja is a meleget.

-        Nem lesz rosszul? – kérdeztem mikor árnyékba értünk. Kicsit volt csak elviselhetőbb az idő, szinte semennyivel. Nem is értettem, minek hordja most is, meg lehet bolondulni.

- Nem, szinte nem is érzem a meleget – Mosolygott és hamarosan meg is érkeztünk a kis fagylaltoshoz.

- Jó napot, két nagy poharas fagyit szeretnénk, nekem egy eper és egy vanília és… Louis, te mit kérsz? – Kérdezte hátra fordulva, én meg elbambultam kicsit a sok íztől, pedig már megszokhattam volna igazán, a tizenhat évem alatt, de mindig elkápráztat. Csak akkor eszméltem fel, mikor megfogta a vállam, kicsit megijedtem, de ahogy beazonosítottam, hol- merre vagyok, felnéztem rá.

- Hm..? – Nyögtem ki a kérdést, mire mosolyogva túrt bele a hajamba.

- Milyen ízt kérsz? – Ismételte meg, én meg még jobban elakadtam, hogy választanom kell.

- Hát… mondjuk kérek nutellát és citromot – Válaszoltam, ugyan a két íz nagyon távol áll egymástól, nekem mégis tetszett. Előbb fizettem, mint a pap, nem akartam, hogy bármit is fizessen, ha már én lelkizek neki, akkor meghívhatom egy fagyira szerintem. Elfele mentünk, mikor először megszólalt.

- Ez nem volt helyes, nekem kellett volna fizetnem – Nézett rám, én meg vállat rántottam.

- Nem lényeges, meg szerettem volna hívni – Sóhajtva rázott fejet, mintegy lemondva a további vitáról. Hálás voltam, nem akartam ölre menni egy kis fagyi miatt. Haza kellett már mennem, így elköszöntem barátomtól, és lassan, szinte vánszorogva megindultam. Közben az árnyakat néztem, elképzeltem, hogy kis manók laknak bennük, és ha belelépek, elkapnak. Ezzel elszórakoztattam magam hosszan, persze elég bölcsis mulatás volt, de jobb nem jutott eszembe. Végül sajnos meg is érkeztem a házunkhoz, egy csalódott sóhajtással nyugtáztam ezt a tényt, az üres fagyis poharat a kiskanállal együtt kidobtam a szemétbe, és bementem.

Liamék otthon voltak, elfintorodtam. Remek. Benyitottam, próbáltam csendben bezárni magam után az ajtót, elég kevés sikerrel, azonnal meghallottam testvérem hangját.

-         Öcsi ma itt alszanak a haverok, csinálj melegszendvicset! – Kiabált le fentről, én pedig fáradtan másztam át az előszobán, hogy neki essek a szendvicseknek. Egy ideig egyedül voltam, már a tízedikkel voltam kész, mikor egy halk hang szólalt meg mögöttem, ijedtemben rámarkoltam egy tűzforró szendvicsre, feljajdultam, de megfordultam.

-         Szereted Liamet? – Kérdezte a szőke fiú, és felült a konyhapultra. Egy almát rágcsált,a  végénél járt. Vállat vontam válaszként. nem akartam megmondani, hogy nem, még bemártana. Nem tudtam, mennyire bízhatok meg bennük.

-         Hát… én szeretem Zaynt – Vallotta be olyan hangon, mintha csak azt mondta volna, vett egy kiló narancsot. Elgurult az állam, megsemmisültem, összezuhantam, elsápadtam és elvörösödtem. És ha ez még nem lett volna elég, folytatta!

-         És Hazzát? Hazzát szereted? – Azt hittem, mentem összecsuklik alattam a lábam. Szélesen elmosolyodott.

-         Gondoltam, szinte kifolyik érte a szemed – kuncogott, és hátba veregetett.

-         A mi titkunk marad, ahogy a zaynes is… jó volt valakinek elmondani – Mosolyogott rám szélesen és összeborzolta a hajam, majd kidobta a csumát és elment. Köpni-nyelni nem tudtam hirtelenjében, csak felpróbáltam a szivárvány összes színét. Zayn és Niall… Hazza és én… na nem, inkább az első, sokkalta reálisabb. Nem is tudom, mi járt a fejemben, mikor elképzeltem őt meg engem. Abszurd.

Bevittem nekik a kaját, kerültem a pillantásukat, elhúzódtam Liam keze elől, nem akartam, hogy hozzám érjen. Aztán felmentem a szobámba rajzolni. Sok mindent rajzoltam már le, de a legtöbbször Hazzát, nagyon élveztem, hogy emlékezetből vissza tudom adni minden vonását, fürtjei állását, gyönyörű mosolyát. Hamar elaludtam, de előbb rendesen elraktam a rajzot, hogy Liam ne találhassa meg, bár mindig én takarítok, szóval annak a veszélye, hogy egy alapos porszívózásnál akadjon bele, elég elenyésző, sőt, semennyi.

Hajnalban kimentem megnézni a napfelkeltét a várfalról, már akkor meleg volt, vékonyan voltam öltözve, néztem az éledező városkánkat. Imádtam ezt a helyet, és a szüleimet is. Csak az eredetieknek talán jobban örültem volna. Ahogy tekintetem végigvette a házakat, melyeket kedvessé és széppé tett a nap fénye, végtelen melegség árasztott el. Aztán a templomra néztem. Hosszú árnyékot vetett a szűk utcákra, ahonnan én néztem, a sötét oldalát láttam. Megborzongtam a látványtól, nagyon kellemetlen volt, mintha valami rosszat néztem volna. Éppen fordultam volna el, mikor a harangtoronyban megláttam egy fehér ruhás alakot, aki nekem integetett. Kicsit összeszorult gyomorral, de visszaintegettem.

Egy óra múlva már együtt ültünk és néztük a várost, mindketten mézes kenyeret ettünk.

-         Louis… szerintem nem kéne engedned Liamnek, hogy olyat tegyen, amit nem akarsz, és hogy parancsolgasson neked. Komolyan. Semmivel sem vagy kevesebb, mint ő. Csak mert kisebb vagy… nem kéne ugráltatnia, nem így gondolod? – Kérdezte, én pedig elkezdtem fészkelődni.

-         Nem… én… szívesen segítek neki – Böktem ki. gyűlöltem, ha ezt feszegeti. Nem akarom, hogy Liam megtudja, hogy ilyeneket mond Pietro, nem szeretném, hogy egymás ellen legyenek.

-         Igen, de tudod, van különbség segítés és a között, hogy mindent megteszel helyette, míg ő csak ül. De mit gondolsz, miért bánik így veled? lehet, arra gondol, hogy te kevésbé vagy tagja a családnak, mert nem az igazi szüleid. Lehet, hogy kevesebbnek tart téged ezért? Vagy mert nincs annyi barátod? Esetleg, mert hagyod magad? Az is megeshet, hogy csak simán egy árva kis hülyének tart, akinek nincs tehetsége ahhoz, hogy kiemelkedjen a többiek közül, és ezzel akar segíteni. Hogy ne érezd, mennyire magányos vagy. És szánalmas, hogy nem veszed észre magadtól. Mit gondolsz? – Rá se néztem. Csak lefelé a toronyból. A sírás szélén tántorogtam. ilyet gondolna rólam Liam? Ennek tartana? Azért csókolgat és ölelget, mert megszán? Kicsit se szeret? Teljesen összezavarodtam, nem tudtam válaszolni, csak a keserűség nőtt bennem, ahogy úgy éreztem, igaza van a papnak, és vak vagyok. Túl vak, mindig utált.

-         persze, lehet, nem így van, és tévedek – Vont vállat szórakozottan és mosoly játszott ajkain. Elültette bennem a gyanakvást és a fájdalmat. Engem figyelt, de nem mondott semmit, nem nyugtatott meg, és nem mondta, hogy nem vagyok az. Csak ült és nézte a felkelő napot olyan büszkén, mintha valami nagyba sikerült volna belevágnia. Én is arra fordítottam a fejem. és akkor, életemben először magányosnak, tehetségtelennek, hülyének és árvának éreztem magam. És rendesen átvágottnak.

 _________

Így utólag már nagyon világos, sajnos túlságosan is, de a tanár úr biztosan megérti… okot kerestem, miért olyan velem Liam, amilyen. Úgy éreztem, megtaláltam, de ez csak egy éles szúrás volt a szívemben.

FIGYELMEZTETÉS

Na jó emberek, akkor kéne tisztázni pár dolgot!

Páran számon kérték rajtam ezt az egy fejezetet, úgy, mint, hogy hogyan írhatok én ilyesmit, ez nem így van, ilyen nem lehet, ez sértő.  (akinek nem inge nem veszi magára)

Nem blaszfémiának írtam!!!
Szeretném elmondani, hogy nem vagyok hívő ember, de nem vagyok az ellensége sem. Nem akartam rosszat, nem akartam megbántani, megsérteni SENKIT. Ez agy fikció, egyszerűen unatkoztam és kitaláltam. A történetem nincs senki ellen, nem bántásból van

De a sztori ez után sem lesz szebb a papot nézve, sőt! Szóval szeretnék mindenkit megkérni, hogy akit bántanak az ilyen dolgok, ne olvassa tovább, ne érezze megbántva magát, mert esküszöm, nem ellenük találtam ki. és ha erre igény van, nem írom tovább. megpróbálok kitalálni új történetet, ha vártok sokat. 

Nem igazán tudok mit kezdeni a helyzettel, bevallom, fel se merült bennem, hogy ezt bárki is maga ellen veszi, én csak egy izgalmas történetet akartam. Megdöbbentett, hogy a nem kommentelők, akikkel utána beszéltem sértettek voltak. Akkor kérlek titeket, mondjátok meg, most őszintén, mert akkor nem írom tovább. Komolyan, nem szeretnék bántani senkit. 

Most kérdezem, fáj nektek, hogy a pap nem tisztességes? 

( és nem is lesz az!!! Sőt, ő negatív szereplő!!!!!)

Ha új történetet szeretnétek, azt is megértem.

xx Lora

A templom falai közt

Boldog Születésnapot Rora szívem <3

És Kyra örülök neked :D

1. Levél

Bizakodni a fényben és hitben?

Csak sötétség van a szívemben.

Pedig hinni szeretnék újból,

s olyan erősen, mint akkor hittem.

Alkonyati templom homályában

elülni öreg templompadon

májusesti litániákon

s énekelni rekedten is,

bízva abban: csoda esik

s lelkemben is több lesz a fény,

több lesz a kedv, több a remény.

(Sulyok Vince)

  Liam hangjára ébredtem, úgy üvöltött, hogy kifordultam az ágyból is, és elterültem a földön. Nyöszörögve húztam magamra a takarót és összegömbölyödtem benne, így nem nézhettem ki nagyobbnak, mint egy nagyobb autó kereke. Ebben az is közrejátszott, hogy csak 160 cm voltam, kb mindenki nagyobb nálam, Liam meg a 180cmjével rendesen fölém is magasodott.

-         Hé!! Nem szórakozom! – Rántotta le rólam a takarót, mire behúzva fülem-farkam, felálltam. Ő a szokásos lenéző pillantással végigmért majd hátra fordult az asztal felé.

-         Akkor… mosandó, a nyári sulim feladatai, az ásó, anya kérte, hogy ültessem el a bazsalikomot a kertben, és a cipőm, kiszakadt – Szépen adogatta a kezembe, kisebb tornyot felhalmozva a szennyest meg a többit. A szüleink elutaztak, így egyedül maradtam vele, amit nem nagyon sajnáltam, csak bántott, hogy mindent én csinálok, míg ő mulat, de nem szóltam, csak bólintottam, mire ő a szájam szélébe csókolt. És megint összezavart ezzel az egyszerű tettel. Az előbb még nem volt ilyen… de mindegy. Kimentem, megreggeliztem, próbáltam elkerülni a bátyám vagy… fogalmam sincs, minek hívjam, de behúzva a fejem rohantam el a fürdőbe és a ruhákat bepakoltam szín szerint a mosógépbe, majd beállítottam a hőfokot és az időt, elindítottam. Visszamenve szereztem egy könyvet, és visszamentem, ráültem a gépre, mert úgy mosott, hogy mindig elmászott, és ha kiszakadt volna belőle a cső, a víz elárasztotta volna a szobát. Olvastam egy órát, majd mikor végzett a mosógép kiteregettem a kertben.

Elástam a növényeket, megöntöztem a többit, elmentem bevásárolni, majd nekiálltam a házijának. Mivel ő két évvel volt idősebb nálam, és én csináltam a háziját, már jártas voltam a tizenharmadikosok tananyagában is, a tizenkettediket pedig múlt évben vettem, mikor tízedikesként is helyette tanultam. Mikor végeztem még hamar megvarrtam a foci cipőjét, majd arra jutottam, hogy mára végeztem, és kiosontam szép csendben. Gondoltam, lemászom a partra, de fentről láttam, hogy ott vannak Liamék… fura, azt se hallottam, hogy elment otthonról. Leültem, lelógattam a lábam és néztem őket egy ideig csendben. Pillantásom sorra vette a kócos fejeket.

Először Zaynt láttam meg, éppen egy késsel próbálta eltalálni a kidőlt fát nem messze tőlük, ahogy összpontosított kidugta a nyelve hegyét. Aztán Liamet, aki karba font kézzel állt egy nagyobb kövön és szokásos komor tekintettel figyelte a műveletet. Utána a bongyori Hazza jött, aki egy fürdőalsóban rázta éppen meg magát, a vízcseppek szanaszét szálltak. Gyönyörű volt, és a szívem, ahogy szokott, hevesen kezdte verni bordáimat, mintha ki akart volna törni, hogy hozzá rohanjon, az ő szívéhez. Úgy, hogy ne tudja meg, én vagyok a haverja béna féltesója, akit mindannyian futárnak meg cselédnek használnak. És ne ítéljen el azért, mert fiúként szeretem őt. Ha csak a szívem vonulna elé, nem látná, kié, meghallgatná a szép szavakat, akkor talán szeretne és hasonló szép szóval válaszolna. De így esélyem sincs. Csak távolról csodáltam kockás felsőtestét, izmos karjait, gyönyörű hátát. Nekem ez jutott. Néha még örültem is, hogy Liam ugráltat, mert a közelükben lehettem.

Aztán Niallre néztem, aki éppen engem nézett. Elpirultam, tuti látta, hogy bámulom a haverját. Barátságosan mosolyodott el és köszönés képen bólintott, mire csak visszabólintottam és integettem egy kicsit.  Szomorúan sóhajtva álltam fel és indultam vissza a szűk utcákon, ujjaimat a falon húztam, halkan énekelgettem valamit, míg el nem értem a kis templomhoz. Elgondolkodva álltam meg előtte. Eléggé megviselt volt, de szerettem bent ülni. Na, nem mintha hívő lettem volna, csak a pap, Pietro jó barátom volt. Neki bármit elmondhattam. Számat rágtam egy kicsit, majd mégis bementem.

Hűvös volt és öregség szag, félhomállyal. Tudtam, hogy nem szabad kiabálni, így csendben haladtam a sorok közt, míg el nem értem az első sort, ahol ült, és lehuppantam mellé. 

Azonnal felém fordult, én pedig rámosolyogtam.

-         Ciao Louis – Simogatta meg a hajam, mire vállára hajtottam a fejem. Nagyon szerettem őt, és nem féltem, hogy mérges lesz.

-         Ciao, atyám – Kuncogtam, mert ez a kettő együtt furán hangzott, ő is mosolygott, éreztem.

-         Hogy vagy? – Tudakozta átkarolva vállam, én meg lehunytam a szemem. Imádtam ezt a békét, ami itt várt. Az egyetlen jó ebben a helyben számomra, természetesen Pietron kívül.

-         Beteg a szívem – Válaszoltam halkan homlokom még mindig vállán pihentetve. Egy könnycsepp lerohant arcomon és elveszett hajamban, meg az ő ruhájában. Felsóhajtott és kezét arcomra csúsztatva maga felé vonta arcomat.

-         Csak adj neki időt, és higgy benne. Egyáltalán beszélsz vele? – Kérdezte, mire bólogattam egy sort. Letörölte a könnyeim és megölelt, én pedig elvesztem karjaiban, arcom a reverendájába temettem. Már két éve szerettem Hazzat és nem tudtam mit tenni ezzel az érzéssel, mert kielégíteni nem lehetett, de figyelmen kívül hagyni sem, és mikor velük voltam, megőrültem, hogy nem simíthatok végig karján és nem bújhatok hozzá. Egy éve mondtam el Pietronak, aki nem ítélt el, sőt, próbált segíteni, mert mielőtt pap lett ő is volt szerelmes és járt is valakivel… csak hát nem fiúval. Meg szerinte Hazza nem is az én súlycsoportom és hagynom kéne. De mondhatjuk a macinak, hogy ne szeresse a mézet? Vagy a nyuszinak, hogy ne egyen répát? Hát az én szívemnek meg nem lehet mondani, hogy ne szeresse az olajbarna bőrű Hazzát.

Homlokon csókolt és még simogatta egy ideig hajam, majd eltolt magától.

-          És Liam még… - Tette fel tapintatosan a kérdést én meg szemlesütve bólintottam.

-         Na ez viszont nagyon nem helyes! – Gurult dühbe. Ilyenkor úgy érzem folyton, mintha sarokba lennék szorítva, sőt, veszélybe lennék, kicsit féltem is.

-         Atyám, Liam nem a testvérem – Mosolyogtam szemébe nézve, ő felpattant és a pad szélére csapott.

-         De te nem akarod, és ez a lényeg! – Erre nem tudtam mit mondani, csak lehajtottam a fejem és bűnbánóan meredtem magam elé, nem mintha hibás lettem volna. Vagyis de. Mert nem löktem el magamtól Liamet mindig, mikor csókot lehelt ajkaimra, de teljesen megzavart, amiket csinált és nem tudtam, mit tehetnék, hiszen anya csak nyár végén jön haza és… nem kéne kihúznom a gyufát. Pietro le fel járt és idegesen motyogott maga elé valamit.

-         Márpedig annál jobb, minél kevesebbet vagy otthon… mondjuk, állj be ministránsnak – Akkorára tátottam a számat, hogy simán befért volna az öklöm, köpni-nyelni nem tudtam.

-         Ugyan atyám, hiszen tudja, hogy ateista vagyok, nem lenne helyes – Ráztam fejet, mire közelebb hajolt.

-         Fiam és én mégis mi vagyok? – Morogta halkan.

-         De fizetek is érte, és nem kell sok dolgot csinálnod, kérlek… szeretném, ha mellettem lennél – Felsóhajtottam. A gondolat, hogy a forró időket egy ilyen hűvös helyen töltsem, Pietro társaságában nagyon vonzott, és végül is miért ne.

-         Rendben, segítek.

_____

Hogy itt kezdődtek-e a bajok, a szakadások mindkettőjük fejében, nem tudom, csak azt, hogy ha Isten tényleg abban a templomban lett volna aznap délelőtt, a papnak egy hang se jött volna ki a torkán, és Louis fájó szívvel, de ép elmével távozott volna.

Claudio C.

A Caldieri kézirat

Na meg is hoztam, bocsánat, csak sokat piszkálódtam rajta, ez most elég bonyolult sztori lesz, de remélem, a tanár úr majd vezet titeket ;)

A képekért elnézést, szétrázta :(

A Kézirat

Helló!

Hadd mutatkozzam be, Claudio Caldieri vagyok. Ebben a déli olasz kisvárosban tanítok. Elbűvölő hely ez, egy szakadék szélén áll a város, fallal van körülvéve, a házak olyan közel vannak egymáshoz, hogy autóval nem lehet bejönni, és háromnál több ember nem fér el egymás mellett. Nincsenek modern házak, csak középkoriak, esetleg kicsit későbbről. Mindig meleg van, télen nem sokszor esik a hó, és a hőmérséklet is ritkán esik mínusz alá. Csendes hely, távol a zajtól, van tengerpart, ha valaki lemászik, de gyönyörű a part, nincsenek sziklák lent, csak barlangok. Itt az emberek nem hazudoznak egymásnak, hiszen hamar kitudódik minden, és mindenki képben van mindenkinek a történetével.

Most persze kérdezheted, hogy mit beszélek én itt össze-vissza, nem is kérdeztél semmit, nem is érdekel, fogalmad sincs, miért vagy itt. Hát… gondoltam, elmesélek neked valamit, ami ebben a kisvárosban történt meg. Öt fiatal fiú volt benne és férfi. Az egyik srácot Hazzanek hívták, mindenki tudta az eredeti nevét egyszer régen, de elfelejtettük, bevallom, már a naplóba is Hazzának írtam… Tizennyolc éves volt akkoriban, barna fürtökkel, angyali mosollyal, nem volt rossz tanuló, sőt, úgy volt osztályelső, hogy alig tanult valamit, egyszerűen szívta magába a tudást órán, és ennyi elég is volt neki. A második Louis, csak tizenhét volt, Angliában született, de a szülei egy éves korában meghaltak, és olasz nagybátyjához és nagynénjéhez került, így velünk nőtt fel. Igazi kis kajla volt, imádott homokvárat építeni… nem is tudom… mintha soha nem nőtt volna fel. Naiv volt a végtelenségig, és kedves, udvarias, de kisfiú, nem tudok jobb szót rá. Ezért is volt nagyon nagy kár, hogy összekerült a harmadik fiúval, Liammel. Őt Louis nagynénje fogadta örökbe, mielőtt hozzáment volna a nagybátyjához, így nem voltak vérrokonok. Ezt a fiú ki is használta, és persze Louis végtelen befolyásolhatóságát, és teljesen a hatása alá kerítette a srácot, úgy kezelte, mintha a saját bejáratú szolgája lett volna, de a durvaság mellé gyengédség párosult, és Lout annyira összezavarta ez a kettsősség, hogy nem ellenkezett, sőt, csak a szép maradt meg benne. Niall már egyszerűbb eset volt. ő itt született, történelemből volt fantasztikus, csendes volt, mindig követte a barátait, de nem szólt bele a dolgok alakulásába, boldog volt, hogy velük lehetett. Zayn, az ötödik főkolompos már más tészta volt. Vitte a többieket, bele minden baromságba, és ő is szívesen használta ki Louist, az indokot majd később. Most térjünk át a nagyobb főkolomposokra. Frederico a kisvárosunk legnagyobb házában lakott, volt egy jachtja, és túl sok pénze a túl sok erőszakhoz, ami feszítette belül. Kimondhatatlanul utált mindenkit, aki húsz év alatt volt, de nem mutatta ki, kedves volt, és szépen lassan érte el amit akart. A fiatalok porba döngölését. Az ő teljes ellentettje volt a fiatal pap, az apró templomunk vezetője. Pietro jólelkű volt, mindenkit meghallgatott, mindenkinek tanácsot adott. Ateista volt, és csak azért lett pap, mert nem látott más jelentkezőt a posztra, de nem akarta, hogy a hívők magányosnak, elhagyatottnak érezzék magukat, és azt sem, hogy megtörjön az 500 éves hagyomány, miszerint a városunk egyik lakója lesz a pap. Így papnak tanult értünk és az is lett. Hálával tartozunk neki. Csak sajnos… túlkésőn derült ki az ő titka. Most nem mondanám el, a történetünkből több mint valószínű, hogy kiderül. De nem én fogom elmondani, az nem lenne tisztességes, majd Louis, én meg kiegészítem a végén, ha úgy érzem, valami hiányzik. Igen… legyen így. Remélem, így visszanézve már jobban látni az egésznek a bonyolult vázát, ok-okozat… kérem, ne haragudjanak végül senkire, nem éri meg, megváltoztatni nem lehet, együtt kell élni magunkkal, a tetteinkkel. És a városunk titkával. 

Üdvözöllek Monte Castle-ben.

és itt van néhány kép, remélem, majd ha valaki elolvassa, még kivehetőek lesznek a személyek; 

Hazza

Louis

Liam

Niall

Zayn

Pietro

Frederico ( Fede)