Mit gondolsz...?

Na,. mivel ellenvetés nem érkezett... itt a következő rész!

és hozzáteszem, hogy a végéig nem nagyon fog látszani, hogy Larry sztori, de higgyétek el, hogy az lesz :$ addig meg... hát egy sötét történet, remélem, azért tetszeni fog <3

2. Levél

A sóhajország árnyán

Laktam egyedül, árván,

Lelkem mocsár volt, mély magány.

( Edgar Allan Poe)

-         Gyere, meghívlak egy fagyira – Ajánlotta, én meg természetesen boldogan mentem utána. Semmilyen fagyinak nem tudtam ellenállni, már a gondolatára is összefutott a nyál a számban és felkaptam a fejem.

-         Jövök! – Mondtam rögtön és felkaptam a telefonomat. Együtt mentünk a szűk utcákon, nagyjából csendben voltunk, hallgattuk a madarak hangját. Nagyon meleg volt, mindenki fürdőruhában rohangált, rajtam is csak egy fürdőnadrág volt, ellenben Pietron. A fekete meg még szívja is a meleget.

-        Nem lesz rosszul? – kérdeztem mikor árnyékba értünk. Kicsit volt csak elviselhetőbb az idő, szinte semennyivel. Nem is értettem, minek hordja most is, meg lehet bolondulni.

- Nem, szinte nem is érzem a meleget – Mosolygott és hamarosan meg is érkeztünk a kis fagylaltoshoz.

- Jó napot, két nagy poharas fagyit szeretnénk, nekem egy eper és egy vanília és… Louis, te mit kérsz? – Kérdezte hátra fordulva, én meg elbambultam kicsit a sok íztől, pedig már megszokhattam volna igazán, a tizenhat évem alatt, de mindig elkápráztat. Csak akkor eszméltem fel, mikor megfogta a vállam, kicsit megijedtem, de ahogy beazonosítottam, hol- merre vagyok, felnéztem rá.

- Hm..? – Nyögtem ki a kérdést, mire mosolyogva túrt bele a hajamba.

- Milyen ízt kérsz? – Ismételte meg, én meg még jobban elakadtam, hogy választanom kell.

- Hát… mondjuk kérek nutellát és citromot – Válaszoltam, ugyan a két íz nagyon távol áll egymástól, nekem mégis tetszett. Előbb fizettem, mint a pap, nem akartam, hogy bármit is fizessen, ha már én lelkizek neki, akkor meghívhatom egy fagyira szerintem. Elfele mentünk, mikor először megszólalt.

- Ez nem volt helyes, nekem kellett volna fizetnem – Nézett rám, én meg vállat rántottam.

- Nem lényeges, meg szerettem volna hívni – Sóhajtva rázott fejet, mintegy lemondva a további vitáról. Hálás voltam, nem akartam ölre menni egy kis fagyi miatt. Haza kellett már mennem, így elköszöntem barátomtól, és lassan, szinte vánszorogva megindultam. Közben az árnyakat néztem, elképzeltem, hogy kis manók laknak bennük, és ha belelépek, elkapnak. Ezzel elszórakoztattam magam hosszan, persze elég bölcsis mulatás volt, de jobb nem jutott eszembe. Végül sajnos meg is érkeztem a házunkhoz, egy csalódott sóhajtással nyugtáztam ezt a tényt, az üres fagyis poharat a kiskanállal együtt kidobtam a szemétbe, és bementem.

Liamék otthon voltak, elfintorodtam. Remek. Benyitottam, próbáltam csendben bezárni magam után az ajtót, elég kevés sikerrel, azonnal meghallottam testvérem hangját.

-         Öcsi ma itt alszanak a haverok, csinálj melegszendvicset! – Kiabált le fentről, én pedig fáradtan másztam át az előszobán, hogy neki essek a szendvicseknek. Egy ideig egyedül voltam, már a tízedikkel voltam kész, mikor egy halk hang szólalt meg mögöttem, ijedtemben rámarkoltam egy tűzforró szendvicsre, feljajdultam, de megfordultam.

-         Szereted Liamet? – Kérdezte a szőke fiú, és felült a konyhapultra. Egy almát rágcsált,a  végénél járt. Vállat vontam válaszként. nem akartam megmondani, hogy nem, még bemártana. Nem tudtam, mennyire bízhatok meg bennük.

-         Hát… én szeretem Zaynt – Vallotta be olyan hangon, mintha csak azt mondta volna, vett egy kiló narancsot. Elgurult az állam, megsemmisültem, összezuhantam, elsápadtam és elvörösödtem. És ha ez még nem lett volna elég, folytatta!

-         És Hazzát? Hazzát szereted? – Azt hittem, mentem összecsuklik alattam a lábam. Szélesen elmosolyodott.

-         Gondoltam, szinte kifolyik érte a szemed – kuncogott, és hátba veregetett.

-         A mi titkunk marad, ahogy a zaynes is… jó volt valakinek elmondani – Mosolyogott rám szélesen és összeborzolta a hajam, majd kidobta a csumát és elment. Köpni-nyelni nem tudtam hirtelenjében, csak felpróbáltam a szivárvány összes színét. Zayn és Niall… Hazza és én… na nem, inkább az első, sokkalta reálisabb. Nem is tudom, mi járt a fejemben, mikor elképzeltem őt meg engem. Abszurd.

Bevittem nekik a kaját, kerültem a pillantásukat, elhúzódtam Liam keze elől, nem akartam, hogy hozzám érjen. Aztán felmentem a szobámba rajzolni. Sok mindent rajzoltam már le, de a legtöbbször Hazzát, nagyon élveztem, hogy emlékezetből vissza tudom adni minden vonását, fürtjei állását, gyönyörű mosolyát. Hamar elaludtam, de előbb rendesen elraktam a rajzot, hogy Liam ne találhassa meg, bár mindig én takarítok, szóval annak a veszélye, hogy egy alapos porszívózásnál akadjon bele, elég elenyésző, sőt, semennyi.

Hajnalban kimentem megnézni a napfelkeltét a várfalról, már akkor meleg volt, vékonyan voltam öltözve, néztem az éledező városkánkat. Imádtam ezt a helyet, és a szüleimet is. Csak az eredetieknek talán jobban örültem volna. Ahogy tekintetem végigvette a házakat, melyeket kedvessé és széppé tett a nap fénye, végtelen melegség árasztott el. Aztán a templomra néztem. Hosszú árnyékot vetett a szűk utcákra, ahonnan én néztem, a sötét oldalát láttam. Megborzongtam a látványtól, nagyon kellemetlen volt, mintha valami rosszat néztem volna. Éppen fordultam volna el, mikor a harangtoronyban megláttam egy fehér ruhás alakot, aki nekem integetett. Kicsit összeszorult gyomorral, de visszaintegettem.

Egy óra múlva már együtt ültünk és néztük a várost, mindketten mézes kenyeret ettünk.

-         Louis… szerintem nem kéne engedned Liamnek, hogy olyat tegyen, amit nem akarsz, és hogy parancsolgasson neked. Komolyan. Semmivel sem vagy kevesebb, mint ő. Csak mert kisebb vagy… nem kéne ugráltatnia, nem így gondolod? – Kérdezte, én pedig elkezdtem fészkelődni.

-         Nem… én… szívesen segítek neki – Böktem ki. gyűlöltem, ha ezt feszegeti. Nem akarom, hogy Liam megtudja, hogy ilyeneket mond Pietro, nem szeretném, hogy egymás ellen legyenek.

-         Igen, de tudod, van különbség segítés és a között, hogy mindent megteszel helyette, míg ő csak ül. De mit gondolsz, miért bánik így veled? lehet, arra gondol, hogy te kevésbé vagy tagja a családnak, mert nem az igazi szüleid. Lehet, hogy kevesebbnek tart téged ezért? Vagy mert nincs annyi barátod? Esetleg, mert hagyod magad? Az is megeshet, hogy csak simán egy árva kis hülyének tart, akinek nincs tehetsége ahhoz, hogy kiemelkedjen a többiek közül, és ezzel akar segíteni. Hogy ne érezd, mennyire magányos vagy. És szánalmas, hogy nem veszed észre magadtól. Mit gondolsz? – Rá se néztem. Csak lefelé a toronyból. A sírás szélén tántorogtam. ilyet gondolna rólam Liam? Ennek tartana? Azért csókolgat és ölelget, mert megszán? Kicsit se szeret? Teljesen összezavarodtam, nem tudtam válaszolni, csak a keserűség nőtt bennem, ahogy úgy éreztem, igaza van a papnak, és vak vagyok. Túl vak, mindig utált.

-         persze, lehet, nem így van, és tévedek – Vont vállat szórakozottan és mosoly játszott ajkain. Elültette bennem a gyanakvást és a fájdalmat. Engem figyelt, de nem mondott semmit, nem nyugtatott meg, és nem mondta, hogy nem vagyok az. Csak ült és nézte a felkelő napot olyan büszkén, mintha valami nagyba sikerült volna belevágnia. Én is arra fordítottam a fejem. és akkor, életemben először magányosnak, tehetségtelennek, hülyének és árvának éreztem magam. És rendesen átvágottnak.

 _________

Így utólag már nagyon világos, sajnos túlságosan is, de a tanár úr biztosan megérti… okot kerestem, miért olyan velem Liam, amilyen. Úgy éreztem, megtaláltam, de ez csak egy éles szúrás volt a szívemben.